A bejegyzés szerzője: Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. Igazgatótanácsának elnöke

Válság? Ki beszél itt válságról? 

A 2010 évi világgazdasági és tőkepiaci folyamatokat áttekintve az első gondolatunk, hogy a 2008-2009 évi gazdasági- és pénzügyi válság csak a képzelet műve, a Lehman csődjével, zuhanó tőzsdei- és gazdasági indexekkel, széteső bankrendszerekkel egy rémálom csupán, amivel szemben a valóság az, hogy a világ robosztusan fejlődik, amit a főbb tőzsdeindexek is méltán követnek (felfelé). A világgazdaság 2010 évi 3,8 százalékos növekedése ugyan elmarad a válság előtti évek legmagasabb értékétől, mely 2006-ban 4,1százalékos ütemben öltött testet, de a termelés, a beruházások szintje, és bizony sok tőzsdei termék (részvények, teljes piacok, árutőzsdei termékek) új csúcsra mentek, dacolva mindazokkal a tényezőkkel, amelyek gravitációs hatása nyilvánvaló. Mik is ezek a tényezők, és ezeket áttekintve vajon tényleg olyan szép-e a kép, amit első ránézésre látunk?

Mindenekelőtt fontos történelmi tanulság, hogy nemcsak az természetes, hogy időről-időre kialakulnak válságok, de az is, hogy előbb-utóbb véget is érnek. Így abban sincs semmi meglepő, hogy a 2009 évi mélypontot követően mind a gazdasági aktivitás, mind a tőzsdei árfolyamok óriási vitalitással ugrottak meg, hasonlóan egy magasról leejtett labdához, amely a földről felpattanva gyorsan emelkedik újra a magasba. Tekintsük tehát ezt evidenciának. Ugyanakkor az már kevésbé evidens, hogy milyen tényezők döntik el, hogy mikor, milyen ütemben, mely szektorokban indul be újra a növekedés, az pedig végképp nem magától értetődő, hogy mennyire végzi el a válság a maga tisztító szerepét, azaz mennyire szabadítja meg a gazdaságot a rossz struktúráktól, a túlzott kapacitásoktól, a magas eladósodástól. Nos, ezzel a kérdéssel elérkeztünk a jelenlegi fellendülés gyenge pontjaihoz, ugyanis jól láthatóan ez a bizonyos labda nemcsak a fizika törvényeinek engedelmeskedve emelkedik, hanem bizony jelentős emberi ráhatás eredményeként is. Nevezetesen, a válság gyors(abb) lefolyásához a világ kormányai (értsd: a világ adófizetői) jelentős költségvetési, központi bankjai pedig ritkán látott monetáris (értsd: fedezett vagy akár fedezetlen pénznyomtatási) stimulussal járultak hozzá. Ezek nélkül nemcsak a tavalyi növekedés lett volna megkérdőjelezhető, de az említett lökések híján az is kétséges, hogy bekövetkezhetett-e volna bármiféle növekedés.

Mik ennek a soha nem látott mértékű költségvetési és monetáris „lazaságnak” a következményei? Nos, erről az a vicc jut eszünkbe, amikor a róka a szakadék szélén üldögélő sasokat megkérdezi, hogy mit csinálnak, mire azok azt válaszolják, hogy lazulnak. A róka megkérdezi, hogy lazulhat-e velük, amire a sasok bólintanak, majd elegánsan elrugaszkodva a szirtről, zuhanórepülésbe kezdenek, követi őket a róka is, akitől a sasok ekkor megkérdezik, tényleg tud-e repülni. A róka azt válaszolja, hogy nem, mire a sasok elismerően bólintva mondják: nagyon laza.

Lazaság vagy felelőtlenség

Elismeréssel vegyes rémülettel figyeljük mi is a világ kormányainak és jegybankjainak lazaságát, és azon gondolkodunk, vajon mennyivel állnak inkább a helyzet magaslatán, mint a róka. Az USA és az eurózóna államadóssága 80 százalék körül jár, és minden ellenkező híreszteléssel szemben emelkedik, Japán mutatója 200 százalék, és csak a nulla körüli kamatoknak és a magas belső megtakarításoknak köszönhető, hogy még nem merült fel a fizetésképtelenség veszélye. Száz százalék feletti államadósság/GDP aránnyal több európai ország is jellemezhető, és ezek esetében már nem beszélhetünk nulla körüli kamatokról, hiszen kötvényeik jelentős kockázati prémiummal forognak a szintén nem nulla közeli német államkötvények hozamai felett. Az igazi problémát azonban a következő csapdahelyzet jelenti az EU számára. Az államadósság mellett hasonlóan aggasztó egyes országok teljes adóssága a GDP-jük arányában, és különösen Írország példájából kiindulva a bankrendszer mérete és potenciális újabb válsága, valamint ennek költségvetési hatása. Továbbá általában ugyanezen országoknak nemcsak az államháztartási deficitje magas, hanem az államháztartás kiadási, illetve bevételi oldala is, vagyis a bevételek növelésére nem sok esély van, míg a kiadások nyilvánvaló csökkentése az amúgy is gyenge európai konjunktúrát fogja vissza. A kritikus eladósodottsággal küzdő perifériális országok, mivel a devizaárfolyamon keresztül nem tudnak alkalmazkodni (nem lévén saját nemzeti devizájuk, azt nem tudják leértékelni, illetve nem tud leértékelődni), kénytelenek a reálbérek korrekcióján keresztül deflációval és jó esetben stagnálással, rossz esetben további visszaeséssel szembenézni a következő években. Ráadásul a demográfiai folyamatok pont akkor kezdenek erősen az államháztartási konszolidáció ellen hatni, amikor a leginkább kellene csökkenteni az eladósodottságot.

Így ma már világos, hogy a világgazdaság több mint felét kitevő fejlett világ országai, régiói esetében nem az a kérdés, hogy teljesítik-e mai ígéreteiket a kötvényesek, adófizetők, állami ellátásokra jogosultak felé, hanem, hogy kit hogyan rövidítenek meg, ami többé-kevésbé politikai preferenciák mentén fog eldőlni. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a legfontosabb szavazói csoportoktól explicit módon minél kevesebbet és inkább implicit módon vesznek el, pl. a nyugdíjkorhatár folyamatos emelésével, illetve a kifizetési ígéretek elinflálásával. Ugyanakkor a főleg külföldi hitelezők helyzete sokkal rosszabb, hiszen esetükben explicit veszteségekről beszélhetünk, és nemcsak jövő időben, hiszen a névértéküknél 10-20-30 százalékkal olcsóbban forgó görög, ír és portugál kötvények esetében a veszteség már tény az értékpapírokat eladó korai vevők esetében.

Mindezekre a veszélyekre néhány, a válság végének ünneplését túlharsogni nem tudó elemző, így a Concorde is felhívta a figyelmet, de a piac egészen a görög adósságválsággal kapcsolatos egyre elkerülhetetlenebb tények napvilágra kerüléséig, majd utána és azóta is úgy tesz, mintha a probléma magától megoldódna. Ugyanakkor az adósságprobléma, mint egy fertőző betegség, egyre újabb és egyre nagyobb országokat támadott meg az európai periférián, nem hagyva kétséget afelől, hogy ezt a krízist az érintett országok nagyon józan gazdaságpolitikáján túl csak európai összefogással, a jobb helyzetben lévő államok jelentős áldozatvállalásával lehet orvosolni.

A rossz terápia és drámai mellékhatása, az infláció

A gazdasági problémák orvoslása, hasonlóan az egészségügyhöz a legjobb szándék és szakmai felkészültség esetén sem mindig kecsegtet sikerrel. Jó okunk van feltételezni, hogy bár a jó szándék még nem minden politikai kultúrából tűnt el, de a szakmai felkészültség bizony az Atlanti-óceán mindkét partján sok kívánnivalót hagy maga után, akár kormányzati, akár központi banki metszetben vizsgáljuk. Mindezen hendikepek figyelembevételével adódik a kérdés, amit az egyszerű ember is kérdezett, amikor kiesett az első emeletről, hogy „most akkor mi lesz?” Nos, mint fentebb már céloztunk rá, a kormányok és egyes esetekben a magán kölcsönfelvevők meg fogják rövidíteni azokat a gazdasági szereplőket, amelyek felé explicit (pl. kötvény) vagy implicit tartozásaik vannak (pl. várható nyugdíjak jelenértéke). Ennek sok formája közül az emberiség történetében az egyik legelterjedtebb az infláció, amely nominálisan nem, de reálértéken csökkenti a fix kifizetési ígéreteket, és ezáltal reálvagyont csoportosít át a „hitelezőtől” az „adós” felé.

A görög háborúk idején az ezt finanszírozó laurioni bányák ezüstjét Pallasz Athéné templomából hordták ki a jó athéni polgárok, majd a háború végeztével visszapótolták az ezüstöt. A történelem későbbi évszázadaiban, így már az athéni demokrácia, majd a római császárok idején is megjelent a pénzügyi innováció sajátos formája, ami a pénzrontás révén próbálta a költségeket és adósságokat csökkenteni, és értelemszerűen inflációhoz vezetett. Központi bankok hiányában a korai államok és uralkodóik a pénzérmék nemesfémtartalmának fokozatos csökkentésével hajtották végre ezen alkimista küldetésüket, majd ezt általában az így előidézett infláció megfékezése érdekében olyan intézkedések követték, amelyek az érmék nemesfémtartalmát egyértelműsítették vagy helyreállították, és ezáltal megerősítették az emberek bizalmát az érmék értékét illetően. A papírpénz megjelenésével az inflálás még könnyebbé vált, az első ilyen jellegű tapasztalatokkal az a Kína rendelkezik, amely ma is az inflációs problémának leginkább kitett országok közé tartozik. Nevezetesen, a 9. század elején a fémpénzek veréséhez szükséges réz krónikus hiánya miatt Kínában Hien Tsung uralkodása idején elkezdtek papírpénzt nyomni, ami a sorozatos háborús összecsapások finanszírozása miatt egyre nagyobb méreteket öltött, és végül a 12. század közepére hiperinflációhoz és a papírpénz megszüntetéséhez vezetett.

A pénzrontás és az infláció a századok során egyre szofisztikáltabb módszerekkel keserítette meg a gazdasági szereplők életét, és idézte elő akár nagy birodalmak fejlődésének megtorpanását, vagy akár visszaesését, összeomlását is. John Law pénzügyi innovációja a 18. században nagyjából egy évszázadra visszavetette Franciaország fejlődését, és hozzájárult az Angliával szembeni lemaradásához. A szellem azonban a modern fiat pénzrendszer és a központi bankok megjelenésével kezdett végleg kiszabadulni a palackból, hiszen ezáltal lehetővé vált a korlátlan pénzrontás intézménye, amit a 20. századból a háborúkat követő hiperinflációk, így például a magyar példa okán is jól ismerünk.

A jövőbe tekintve a nagy kérdés, hogy a válság kisebb veszteségekkel történő megúszását célzó kormányzati és különösen jegybanki lépések, ezen belül is kiemelten a nem konvencionális monetáris lazítás leglátványosabb eszközei, a mennyiségi műveletek (a quantitative easing) milyen mértékben járulhatnak hozzá az infláció magasabb szintjének kialakulásához. Ez ma még elsősorban a fejlődő térséget sújtja, ahol a hivatalos indexek nagy valószínűséggel alul is becsülik az inflációt, miközben túlbecsülik a növekedést. Ugyanakkor nem kizárható, hogy az infláció is globalizálódik, és megjelenik fenyegetésként a fejlett országokban is. Elképzelhető olyan forgatókönyv, amely az infláció és az adósságok kritikus szintjének köszönhetően a következő években újabb súlyos válságba taszítja a világot, jelentős geopolitikai konfliktusokkal kiegészülve, amelyekre jó példák a részben már most is az infláció által magyarázható, arab világbeli zavargások és forradalmak.

Nos, ha ilyen forgatókönyveknek komolyabb esélyt adunk, akkor érdemes a normális esetben nem túl magas megtérülést biztosító reáliákba, nemesfémekbe, termőföldbe és erdőbe (esetleg egy vidéki kúriával kombinálva) menekíteni vagyonunk egy részét. Utóbbiak ráadásul arra az esetre is jó megoldásnak tűnnek, ha az infláció által szétzilált gazdaságban az alapvető létszükségleti cikkek és az energia időlegesen nem állnának rendelkezésre… akkor ugyanis megpróbálhatunk áttérni az önellátásra.  Szerencsére azért egyelőre sokkal valószínűbb, hogy a társdalom megtakarításra képes tagjai a fekete humor fejlesztésénél lényegesen többre jutnak azzal, ha a megtakarításaik tudatosabb, rugalmasabb, a globális folyamatokra érzékenyebb kezelésében tudnak fejlődni.

A képek forrása: Hajdrák Tímea, mapforum.com, coinsdig.com

A cikk eredetileg az Index.hu Pénz beszél blogján jelent meg.