A bejegyzés szerzője: Charles Kadlec, befektetési szakember, a Forbes munkatársa.

A jelentett infláció egyre magasabb lesz – sokkal magasabb.

A tét ritkán volt ennél nagyobb. Mivel a munkanélküliség továbbra is 9% feletti, a szövetségi adósság pedig rekord szinten van, a monetáris hatóságok mostani hibája valószínűleg a legdrágább lesz az 1970-es évekbeli nagy infláció óta. A monetáris instabilitás le fogja lassítani a foglalkoztatás növekedését, és tovább rontja majd a kormányokba vetett bizalmat egy időben azzal, hogy a magasabb kamatlábak dollár milliárdokat adnak hozzá az államadósság kamatköltségeihez. Az időbeli cselekvés elmulasztása azonban egy még nagyobb krízishez vezethet.

Mikor megérkezik majd, a Federal Reserve és az ő politikáját védők költséginflációnak hívják, és a gazdasági növekedést, az időjárást, az arab sejkeket, Kínát, esetleg a kapzsi vállalatokat vagy a szakszervezeteket okolják majd.

A fenyegető válság tényleges oka ugyanaz, mint a 70-es évek nagy inflációjáé: a túl laza monetáris politika, ami miatt az elmúlt két évben a dollár 40%-kal értékelődött le az arannyal szemben.

Azért választottam az aranyat, mint viszonyítási pontot a dollár értékeléséhez, mert az aranynak megvan az a figyelemre méltó jellemzője, hogy hosszú időn át megtartja más termékekkel és szolgáltatásokkal szemben a vásárlóerejét. Ennek következtében az arany dollárára a legjobb, bár pontatlan, valós idejű mérőeszköze az árszínvonalnak. Más, hagyományosabb mérőszámok, mint például a fogyasztói árindex (CPI), csupán a már bekövetkezett infláció vagy defláció késleltetett mutatószámai.

Azért is az aranyat választottam, mert emlékszem mi történt mikor Richard Nixon elnök 1971 augusztusában megszüntette a kapcsolatot a dollár és az arany között. Ekkoriban mindenhol "arany mániásként" utasították el azokat, akik arra figyelmeztettek, hogy az arany árának emelkedése a közelgő magasabb inflációt jelzi. A konvencionális bölcsesség akkor és most is az, hogy az gazdaságban található bőséges szabad kapacitások meg fogják védeni az amerikai gazdaságot az inflációtól, függetlenül attól, hogy hány dollárba kerül az arany.

Azonban ez nem így történt.

Kezdetben az volt az elfogadott nézet, hogy működik. A CPI által mutatott inflációs ráta 1972-ben lelassult 4,3%-ról 3,2%-ra, részben a bérek és árak kontrollja miatt, majd 1973-ban 5,6%-ot emelkedett. Azonban a növekvő munkanélküliség miatt 1974-ben az árindex 12,2%-ot ugrott. Az általánosan elfogadott nézet képviselői azt a körkörös magyarázatot adták, hogy az általános árszínvonal ilyen váratlan megemelkedését a nyersanyagárak emelkedése okozta, különösen a megháromszorozódó kőolajár. Tehát az árak emelkedését az árak emelkedésével magyarázták meg…

Azokat, akik követték az arany árát, nem érte váratlanul a helyzet. Például a kőolaj árának hirtelen megháromszorozódása 1971 és 1974 között körülbelül megegyezett az arany árának megháromszorozódásával ugyan ebben az időszakban. Más szóval a kőolaj árának emelkedése csak a tükörképe volt a dollár arannyal szembeni leértékelődésének.

Az elmúlt két évben az arany ára körülbelül 75%-kal emelkedett, ami nagyjából a ’72-73-as emelkedés fele. A múlt heti inflációs jelentések is azt jelezték, hogy a dollár leértékelődése a jövő évi CPI-ben fog megjelenni, úgy, mint 1974-ben.

A nyersanyagok ára a termelői árindexben (PPI) 3,3%-kal nőtt csak januárban, most 21%-kal van a hat hónappal ezelőtti értéke fölött. Ezen kívül a januárral záródó elmúlt három hónapban, a félkész és a késztermékek termelői árindexében az emelkedés elérte a két számjegyű éves növekedést.

A gyenge dollár miatt emelkedő árak lassan a fogyasztót is elérik. Az elmúlt három hónap szezonálisan kiigazított fogyasztói árai évesítve 3,9%-kal emelkedtek, miközben az élelmiszer-és energiaárak - amelyeknek a legnagyobb rövid távú hatása van a családi kiadásokra - 3,1%-kal ill. 27%-kal nőttek az elmúlt 3 hónap során. Látva a dollár arannyal szembeni teljesítményét, racionálisan várhatjuk, hogy a fogyasztói árak a következő hóbapokban 5% feletti ütemben emelkednek majd.

Ben Bernanke, FED elnök egy decemberi interjúja, melyben azt állította, hogy ő "100%-ig bizonyos" abban, hogy a  FED képes lenne az infláció 2% fölé kitörését megakadályozni, nem volt más, mint elbizakodottság. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az infláció már kitört, és hogy a Fed keveset tehet annak érdekében, hogy meggátolja a dollár elmúlt két évben bekövetkezett leértékelődésének megjelenését az árindexekben. Az a múlt pénteki, a G20-ak pénzügyi vezetői találkozóján tett nyilatkozata pedig, amelyben azt állította, hogy a "feltámadó kereslet a feltörekvő piacokon jelentősen hozzájárult a globális nyersanyagárak gyors növekedéséhez", figyelmen kívül hagyta a dollár leértékelődésének a növekvő globális inflációban betöltött központi szerepét.

Sőt, Bernanke ígérete, hogy növekvő infláció esetén válaszul a FED megemeli az alapkamatot, további jelentős kockázatot rejt magában. A lassuló gazdaság ugyanis csökkenti az áruk és szolgáltatások mennyiségét a pénzkínálathoz képest, ami önmagában is inflációs hatással bír. Ráadásul, a magasabb rövid távú kamatok emelik a készpénz és a látra szóló betétek tartásának alternatíva költségét, ezzel a pénz forgási sebességének emelkedését váltva ki. Ez is növelni fogja az árfelhajtó hatást.

Az 1970-es évek tapasztalata jól szemlélteti a veszélyt. A FED az 1972 februári 3.3 %-ról 1973 júliusára 10%-ra növelte az alapkamatát. De a fogyasztói infláció tovább gyorsult a következő évben.

Egy hosszabb ideig tartó inflációs folyamat elkerülése érdekében, a FED-nek és az Obama-adminisztrációnak el kell ismernie, hogy a jelenlegi dolláralapú papírpénzrendszer alapjaiban hibás, és magában hordozza a hiba és instabilitás kockázatát. Az alternatíva egy olyan rendszer lehetne, amelyben a FED a dollár aranyhoz viszonyított értékét a dollár-kínálat változtatásán keresztül rögzíti. Egy olyan pénzügyi rendszer, amelyben a dollár éppolyan értékes, mint az arany - az összes tökéletlensége ellenére - hamar árstabilitást, alacsony és stabil kamatlábakat hozhatna magával, növelve ezzel az amerikai nép pénzügyi biztonságát.

A bejegyzés 2011.02.22-én jelent meg a Forbes blogján, a szerző engedélyével közöljük, angol nyelven elérhető itt.

A képek forrása: Forbes.com illetve Europapress.es