A bejegyzés szerzője: Mark A. Calabria a CATO Institute pénzügyi szabályozási tanulmányok vezetője.
Benne rejlik az infláció a mai gazdasági és politikai konstellációban? Ha elfogadjuk, hogy a jövő ismeretlen és megismerhetetlen is egyben, akkor az infláció kitörésével kapcsolatos félelmeket nemcsak megalapozottnak tekinthetjük, hanem a figyelmen kívül hagyásuk a felelőtlenség tetőpontját is jelentené.
Mivel a közgazdászok sokat vitatkoznak, az ember arra a következtetésre juthat, hogy kevés dologban van egyetértés. Ez azonban távol áll az igazságtól. Valójában jó pár nézeteltérésnek kevés köze van a közgazdaságtanhoz, sokkal inkább politikai vagy pszichológiai alapjuk van. Például úgy hiszem, hogy széles körű egyetértés van arról, hogy a központi bankoknak, köztük a Federal Reserve-nek megvannak a megfelelő eszközeik, hogy hatékonyan harcolhassanak az infláció ellen. Van életképes kilépési stratégia. Fontosabb kérdés, hogy a központi bankok fel is használják-e ezeket az eszközöket, és hogy időben lépnek-e. Figyelembe véve, hogy a kormányok politikailag és pszichológiailag is szükségét érzik, hogy csináljanak valamit a munkanélküliség ellen, az a kockázat, hogy a központi bank egy szélsőségesen lazító gazdaságpolitikát tart fenn, nagyon is fennáll, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez különösképpen igaz, ha az ember úgy gondolja (mint én), hogy az amerikai munkaerőpiac legtöbb problémáját monetáris politikával már nem lehet megoldani.
Ez egy másik konszenzusterülethez vezet: kevesen hiszik, hogy negatív összefüggés van hosszú távon a munkanélküliség és az infláció között. Az igazi vita a rövid távú kapcsolatról szól. Ismételten, ha valaki úgy véli, hogy a munkaerőpiac strukturális problémákkal küzd (azaz az üres álláshelyek és az álláskeresők összetétele jelentősen eltér - a szerk.), akkor korlátozott a monetáris politika azon képessége, hogy rövid távon befolyásolja a munkanélküliséget. És bár nem lehet végkövetkeztetéseket levonni, az Okun-törvény és a Beveridge-görbe jelenlegi rossz teljesítménye (vagyis hogy az üres álláshelyek számához és a gazdasági növekedéshez képest szokatlanul magas a munkanélküliség – a szerk,) azt jelzi, hogy valami nem stimmel a munkaerőpiacon. Mivel a GDP és a fogyasztás reálértéke is elérte az ingatlan- buborék korszakára (válság előtti, a szerk.) jellemző szintjét, azt hiszem, az az érv, mely szerint Amerika az aggregált kereslet hiánya miatt szenved, legjobb esetben is gyenge, ha nem teljesen téves.
Akár nyíltan vagy sem, de azt hiszem, hogy a legtöbb közgazdász a monetáris politika témakörét egyszerű “költség-haszon” analízisként közelíti meg. A különböző gazdaságpolitikai preferenciákat az vezérli, hogy ki mekkora súlyt helyez az infláció költségeire és mekkora esélyét látja annak, hogy a további monetáris lazítás csökkentse a munkanélküliséget. Saját következtetésem alapján a jelenlegi monetáris politika visszafogja a növekedést, nem pedig támogatja azt. Számomra a haszon túl kicsinek, ám a költségek potenciálisan nagynak tűnnek. Persze, mások másképp fogják súlyozni az előnyöket és hátrányokat. Ám bármely döntésnek van előnye és hátránya is. A Federal Reserve sokat tenne hitelessége helyreállításáért azzal, hogy leszámol az „ingyen ebéd” lehetőségének látszatával.
Végül pedig, ami engem igazán foglalkoztat az infláció jövőjével kapcsolatban, az nem a mostani szintje, hanem az, hogy amikor az országok magas költségvetési hiánnyal szembesültek a múltban, különösen akkor, amikor több háborút is vívtak, nagy volt a kísértés, hogy ezeket az adósságokat az infláció elengedésével elértéktelenítsék. Vajon ez elkerülhetetlenné teszi az inflációt? Nem, de bizonyosan növeli az esélyét.
Az eredeti, angol nyelvű szöveg itt olvasható.
