Mást jelent az inflációt érezni, és mást mérni. Érezni elkerülhetetlen, mérni viszont annál nehezebb. A fogyasztói szokások gyors változása, az általunk vásárolt termékek és szolgáltatások széles skálája folyamatos kihívást jelent a statisztikai hivatalnak abban, hogy egy darab mérőszámmal fejezzék ki, mennyire drágul az életünk. Az amerikai hatóságok például hasonlóan gyűjtik az információkat, mint az 1950-es években: telefonon kérdezik meg a fogyasztókat hol vásárolnak, figyelik a szolgáltatókat milyen díjakat számítanak fel, és személyesen a boltok polcai előtt mérik fel az árakat. Ezalatt mi laptopot rendelünk kedvenc webáruházunkból, zeneszámokat töltünk le egy alkalmazásboltból, on-line piacterekről vásárolunk egymástól, és este a TV előtt digitális tékából vesszük ki a megtekinteni kívánt filmünket.
Bár a hivatalos szervek törekszenek a módszertan és a fogyasztói kosár frissítésére, egyes magánkezdeményezésből alakult szervezetek már most rendelkeznek alternatív árindexekkel a piacon. A fent leírt fogyasztási szokásokkal jellemezhető vásárlónak például relevánsabb lehet a MIT Billion Price Project-je keretében megalkotott árindex, amely 300 online kiskereskedő ötmillió árucikkét pásztázza napi szinten a világ hetven országában (az adatokat részben az a pricestats.com szolgáltatja, ami egyes országok esetén az egyetlen megbízható inflációs forrás). Az MIT két professzora olyan szoftvert dolgozott ki, ami a Google keresőmotorjához hasonló logikával követi az interneten jelenlévő kiskereskedőket, és áraikat beilleszti az inflációs kosárba. A modell 2008-ban bizonyíthatóan jobban vizsgázott a hivatalos árindexnél, már a Lehmann Brothers csődje utáni napokban érzékelte a –kereslet összeomlása miatti - árcsökkentéseket az online piacon, míg a kormányzati statisztikák csak novemberben mutatták ki ugyanezt a jelenséget.
Más megközelítést alkalmaz az American Institute for Economic Research (AIER) Everyday Price Index-e, aminek a módszertana kevésbé veszi figyelembe a hosszabb ideig változatlan árú termékeket, és az olyan gyorsan forgó árucikkekre és szolgáltatásokra fókuszál, amit a hónapban legalább egyszer megvásárol a fogyasztó. Ez azt jelenti, hogy nem veszi figyelembe a lakhatási költségeket, a bútorokat, a tartós fogyasztási cikkeket, helyette figyelembe veszi az amerikaiak olyan tipikus kiadásait, mint a benzint vagy gyermekfelügyeletet. Mivel az AIER úgy gondolja, hogy a lakhatási költségek, vagy a jelzáloghiteli törlesztések relatíve fix kiadásokat jelentenek, ezért a háztartások havi számlaköltségeinek a változó elemeire koncentrál.
A harmadik gyakran hivatkozott példa a John Williams amerikai közgazdász által üzemeltetett Shadow Stats nevű szervezet, amelynek fő koncepciója, hogy az újabbakkal szemben a korábbi statisztikai módszertant alkalmazza az infláció méréséhez. Williams szerint az amerikai kormány a fogyasztói kosarak frissítését úgy manipulálja, hogy a közzétett statisztikák lehetőleg kedvezőbb inflációs pályát mutassanak. Az általa közzétett statisztikákban ezért rögzíti az 1980-as és az 1990-es fogyasztói kosarakat és ezek alapján vizsgálja az áremelkedést.
A grafikonok alapján megállapítható, hogy a MIT Billion Price Project indexe viszonylag pontosan illeszkedik a hivatalos adatsorra, viszont a napi frissítésnek köszönhetően hamarabb reagál az árváltozásokra. Az AIER által közölt adatokon ugyanazok a folyamatok láthatóak, mint a hivatalos számsorokon, ebben az árindexben viszont sokkal nagyobb az ingadozás. Ez logikus is, mivel ez a módszertan szinte csak azokat a termékeket veszi figyelembe, amelyek ára gyorsan tud alkalmazkodni a kereslet-kínálat változásához. A Shadow Stats grafikonja ellenben tényleg lerántja a leplet a kormányzati adatokról, az általa közölt infláció évről-évre egyre magasabb a hivatalosan publikáltnál. Ahhoz viszont, hogy belelássunk John Williams módszertanába, már elő kell fizetni a szolgáltatására, ami 175 dollár. Immáron hatodik éve. (forrás: http://krugman.blogs.nytimes.com/)
